AzIrodalmi Rádió legújabb antológiája „A tárgyak lelke” címmel jelent meg 2026. május 10-én. Az antológia a kiírt pályázatra beérkezett legjobb prózai írásokat és költeményeket tartalmazza a címnek megfelelő témában. Nagy örömünkre ebbe a válogatásba bekerült Brevics Olívia 6.b osztályos tanulónk „A gyufa lángja” című írása is. Hatalmas elismerés ez Olíviának, hiszen a megjelenésre méltó írásművek szerzői nagyobb részt a felnőtt korosztályból kerültek ki.

Sok szeretettel gratulálunk Olíviának, és várjuk a további folytatást!

A megjelent pályamű a cikk folytatásában olvasható.

Szilágyiné Rezessy Dorottya
szaktanár

A gyufa lángja

            Késő estére járt az idő. Bella az ablakpárkányon könyökölt, és nézte a házak ablakait. Háborús időket éltek, ezért nem is lepődött meg, hogy minden ablakot vastag sötétítő függönyökkel takartak el. Ő mégis nézte az ablakokat. Talán nem volt értelme. Talán csak az idejét pazarolta. De őt ez nem érdekelte. Tudta, hogy a vastag függönyök mögött gyertyalángok pislákolnak. Csak az ő házukból hiányzott ez a fény. Bella nagyapja ugyanis nem engedte, hogy gyertya égjen a ház bármely szegletében. „Csak megszokjuk, hogy világosság van, és a végén még reménykedni fogunk!” – érvelt. Bella ilyenkor csak lesütötte a szemét, de nem szólt vissza. Tudta, hogy a nagyapja nagyon érzékeny a reményre, mióta a háborúban harcolt. 

            Egyik este, amikor már lefekvéshez készülődött a család, Bella észrevette, hogy a nagymama szobája ajtaján át egy parányi fény szűrődik ki. De nem olyan volt, mint a többi fényforrás a házban. Ez vidám volt és barátságos. Még mozgott is! „Ilyen lehet a gyertya fénye is?” – gondolkodott. Halk léptekkel elkezdte megközelíteni az ajtót. A nagymama ajtajáról tudniillik, hogy a kilincset nagyon nehezen lehet csak lenyomni, és ha sikerül is, óriási zajt csap. Bella tudta ezt. Nagyon lassan, finoman, de erősen kezdte el lenyomni a kilincset, de egy idő után a karja elfáradt. Túl nagyot nyomott a kilincsen, ezért az nagyot nyikordult. Bentről a nagymama halk sikkantása hallatszott, s a fény kialudt. Bella nagyot sóhajtott. Nem volt dühös. Nem volt csalódott. Csak üres. De nem adta fel. 

            Másnap este ismét látta a fényt. Most már vitt magával egy rongydarabkát, hogy tompítsa a hangot. Már lenyomta a kilincset és elkezdett óvatosan benyitni a szobába, amikor a fény ismét kialudt. Bella leült a földre. Egy ideig meredten bámulta az ajtót. Nagyon haragudott rá, amiért nem engedte közelebb jutni a fényhez. Igyekezett legyőzni a benne lévő rossz érzést, de a végén nem bírta tovább, sírva fakadt. Egész testében remegett, arcát a tenyerébe temette. Ekkor lassan kinyílt a szoba ajtaja, és a nagymama ősz feje jelent meg. Gyere! – suttogta.  

            A szobában sötét volt. Nem világított se lámpa, se gyertya. A nagymama némán a földre mutatott, ahol egy aprócska pokróc volt leterítve. Bella leült és figyelt. Nézte a nagymamát, aki szellőként libegett a szoba egyik sarkából a másikba. Egy fiókból skatulyát húzott elő, és a kislány elé tette. Bella óvatosan kivett belőle egy rövid, hurkapálcára hasonlító fadarabot. Mi ez, Nagymama? – lehelte halkan. Gyufa. – A nagymama csak ennyit felelt. Mit kell vele csinálni? – kérdezte. A nagymama nem felelt, csak mosolygott. Bella óvatosan forgatta a kezében a vékony rudat. Megfújta, megrázta, de semmi nem történt. Segíts, Nagymama! – kérlelte, de ő csak megrázta a fejét. Neked kell rájönnöd! – mondta.  

            A lány elkezdte dörzsölni a gyufaszálat a kezében. Gyorsan, határozottan, mégis gyengéden. Ekkor szépen lassan füstkarikák szálltak fel. Bella arca felderült. Közel járt. A gyufa fejét a földre tette, és félve a nagymamára nézett. Ő csak bólintott. Bella nagy levegőt vett, és egy határozott, kiegyensúlyozott mozdulattal végighúzta a padlón gyufáját azon a helyen, ahol érdesebb, durvább volt a padló. És ebben a percben történt meg az, amire Bella oly rég óta vágyott: fellobbant a gyufa lángja. Óvatosan az arca elé helyezte, úgy gyönyörködött benne. Érezte azt a meleget, amit a gyufa árasztott. Orrán keresztül beszívta a láng kissé füstös, mégis édes illatát. Nem tudta megfogalmazni, mit érzett abban a pillanatban.  

            De talán nem is kellett. Még volt rá ideje. Az a perc örökre megmaradt benne. Már nem nézte ácsingózva a házak ablakait, mert a fény benne élt. És ezt a fényt nem lehetett kioltani. Ez a gyertya nem tudott elfogyni. Az ő gyufája soha nem égett el.